Miért jó természetvédelem?
Cikk a Süvöltő 2009/02. számából...
Miért? Jó? Első látásra fölöslegesnek tűnhet egy környezetvédelmi egyesület lapjában ezt a kérdést boncolgatni. Aki a „zöld mozgalom” közegében, a mindennapi gondokkal elfoglalt emberektől kissé elszigetelve él és dolgozik, gyakran elfelejti, hogy a számára fontos értékek mások számára lényegtelenek, vagy magyarázatra szorulnak. Sőt, gyakran meglepődve tapasztalja, hogy a természetvédelem számára magától értetődő mindennapi gyakorlati problémái és feladatai más környezetvédő kollégái és „harcostársai” számára sem világosak, és sokszor vita tárgyát képezik. Bármely furcsa, az is előfordul, hogy elkötelezett természetvédők egy-egy kérdés kapcsán teljesen más meggyőződést követnek. Rendben van ez így? Tudjuk-e, hogy mit, miért védünk? Vajon a mai súlyos, klímaváltozásra, fenntarthatóságra, gazdasági válságra koncentráló világunkban korszerűnek tekinthető-e a természetvédelem hagyománya és gyakorlata? Sajnos ezek a kérdések nincsenek igazán kitárgyalva és végiggondolva azok körében, akik elkötelezettnek tekintik, vagy legalábbis szimpátiával viseltetnek a „zöld” gondolatok iránt.
Legutóbb akkor találkoztam ezzel a gondolattal, amikor új erdészeti jogszabályok egyeztetése kapcsán (a civil természetvédők képviselői és az erdészeti igazgatás csúcsszerve közti eszmecserén) a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztériumban a Természeti Erőforrások Főosztályának vezetője a tárgyalás egy kevésbé feszes pillanatában feltett egy „váratlan” kérdést. Valahogy így hangzott: „Arra lennék kíváncsi, hogy tulajdonképpen mit akarnak a zöldek? Mert úgy gondolom, hogy nektek is igazából az emberek érdekét kell képviselnetek. Például nem azért fontos, hogy egy erdőben legyen harkály, mert az önmagában olyan fontos, hanem azért, mert egy erdő akkor jó nekünk embereknek is, ha egészséges, működőképes, és ahhoz hozzátartozik a harkály is. Mert hát csak az emberek, csak a társadalom érdekét kell nézni. Nem ezt képviselik a környezetvédők is?”
Hát ez a kérdés akkor kissé felkészületlenül ért minket. Egyrészt nagyon szimpatikus volt, hogy az erdőkért felelős állami tisztviselő őszinte érdeklődést mutatott a motivációink iránt. Másrészt az az igazság, hogy nem sikerült kielégítő feleletet adnunk. Persze válaszoltunk röviden, hogy persze az is fontos, amit ő elmondott, de más értékszemlélet is mozgatja a természetvédőket. A megbeszélés után sokat gondolkodtam rajta: hogyan lehet hasonló helyzetben elmondani, mit is akarnak igazából a természetvédők? Aztán lassan eszembe jutott: tanultunk mi annak idején erről egyet s mást. Csak persze az unalmas elmélet volt, nyilván kiment az ember fejéből. Végül a sok agyalással megpróbáltam átgondolni, mi minden mozgatja a természetvédőket, milyen célok, elvek vezérlik őket..
Kicsit hosszú lesz...
A tankönyvek általában négy fő alapelvet neveznek meg. Ezek mögött különféle megfontolások, az emberi értékszemlélet más-más aspektusai húzódnak meg. A négy alapelvből adott esetben egymásnak ellentmondó gyakorlati következtetések vonhatók le. A „jó” természetvédő igyekszik mindegyik alapelvet figyelembe venni egy-egy gyakorlati lépés megtétele előtt, mert az egyoldalú megközelítés súlyos hibákat eredményezhet. Ismerkedjünk hát meg a fantasztikus négyessel:
1. Az indikátor-elv
Abból induljunk ki, hogy ha sok vadon élő faj pusztul ki, illetve mind több természetes élőhelyek tűnik el, az annak a jele, „indikátora”, hogy az emberiség egyre jobban szennyezi környezetét, éli fel erőforrásait. Ilyen tekintetben a természet egy érzékeny mérőműszerként fogható fel. Legelőször a legritkább, legérzékenyebb fajok tűnnek el, a legsérülékenyebb élőhelyek romlanak le. Számos példa támasztja alá ezt az elvet. A levegőszennyezéstől eltűnnek a zuzmók, a növényvédőszerektől a madarak, a lecsapolásoktól a lápok, a tarvágásos használattól elszegényednek az erdők, egyelőre ismeretlen okokból világszerte pusztulnak a méhek. Ez logikus, és nagy általánosságban minden bizonnyal igaz. Ebből az elvből az is következik, hogy amennyiben az ember okosabban, ésszerűbben használja a Föld erőforrásait, akkor a folyamat megáll, remélhetőleg visszafordul. Ha pusztán az indikátor-elv alapján kezdjük védeni a természetet, akkor a feladatunk nem az, hogy közvetlenül fajokat, élőhelyeket védjünk, hanem az, hogy a háttérben megváltoztassuk az emberi környezethasználatot. Sőt, ha nagyon szigorúan értelmezzük az elvet, akkor nem is szabad közvetlenül a kipusztulóban levő fajokat megmentenünk, ritka élőhelyeket célzott kezelésekkel helyreállítanunk, védett területeket létrehoznunk. Hiszen akkor meghamisítjuk az indikátor, a műszer működését (mintha lázcsillapítás céljából a hőmérőt dugnánk hideg vízbe).
Az indikátor-elv (ha nem is tudatosan) jelenleg viszonylag elterjedt eszme környezetvédő körökben. Megfigyelhető, hogy a biológiai összefüggéseket kevésbé mélyen ismerők esetenként mechanikusan értelmezik, ezért tagadják a klasszikus természetvédelem (fajok védelme, élőhelykezelés) érvényességét, mert az csak további környezetterhelést okozó csővégi megoldás. Persze ha megértjük, hogy az élőlények nem csak indikátorok, akkor helyén tudjuk kezelni ezt a fontos elvet.
Bizony, oda kell figyelnünk, hogy az élő rendszerek többségét csak úgy tudjuk megmenteni, ha a pusztulást okozó háttértényezőket a gyökereknél kezdjük el kezelni. Ha a kertjeinkből kezdenek eltűnni az énekesmadarak, nem feltétlenül fészekodúk kihelyezésével, téli madáretetéssel érjük el a legjobb eredményt, hanem a növényvédőszerek és egyéb mérgek háza táján kell körülnéznünk. Ha azt tapasztaljuk, hogy a városi fák egyre betegebbek, egyre hamarabb indulnak pusztulásnak, akkor nem biztos, hogy a fák egyedi gyógyítása a legjobb megoldás. Sokkal inkább a közlekedési szokásainkból: a növekvő autóforgalomból, az utak sózásából adódó szennyezést kell csökkenteni.
2. A környezetvédelmi elv
A természetes életközösségek nem csupán indikátorok, hanem a működő rendszer részei is. Ha elvesztünk egy fajt (vagy éppen megjelenik egy új, pl a parlagfű…), vagy egy, a tájra jellemző élőhelytípust, akkor a környezeti rendszerek működése, is sérül, az általuk nyújtott „szolgáltatásokat” veszítjük el. Valószínűleg egy mindössze pár tővel rendelkező növényfaj kihalása nem sok vizet zavar, de arra már nagyon ráfizetnénk, ha a megporzást végző méhek tűnnének el. Ahogy ráfizettünk a Kis-Balaton lecsapolására is, hiszen ez a csodálatos természeti értékeket rejtő lápvidék végezte a Balatonba folyó Zala vizének tisztítását. A természeti-környezeti rendszerek összefüggéseit csak részben ismerjük. Lehet, hogy egyes ritka fajok eltűnése (főként ha nagyon sok ilyen faj pusztul ki) később ma még nem sejtett problémát okoz. A környezetvédelmi elv szerint tehát a természetes életközösségek védelme ugyanúgy számunkra fontos, mint a víz, levegő, talaj tisztaságának, és az egyéb „környezeti szolgáltatások” megőrzése. A hazai joggyakorlat is az egészséges környezethez való alkotmányos jogból vezeti le a természet védelmének szükségességét (ebbe beleérthetjük a lelki egészséget szolgáló környezet, így pl. a kirándulóerdők megvédését is).
Ez az elv is logikus és meggyőző. Csakhogy mechanikus alkalmazásával beleeshetünk a klasszikus környezetvédelem jellemző csapdájába. A természeti rendszerek – érvelnek sokan – csak addig fontosak a számunkra, amíg minket jól kiszolgálnak, és nem helyettesíthetők, vagy nem áldozhatók fel egy fontosabb ügy érdekében. Ha a trópusi esőerdők helyett feltalálunk egy technológiát, ami megköti a szén-dioxidot, ha a méhek helyett kifejlesztünk egy rendszert, ami mesterségesen elvégzi a beporzást, ha egy jól megfizetett szakértők által tanulmány kimutatja, hogy nagyobb társadalmi haszna van egy autópályának, mint a nyomvonal útjába eső erdőnek, akkor ezek a természeti értékek feláldozhatók.
Mindenestre a környezetvédelmi elv fontos és megcáfolhatatlan érv a természeti rendszerek megőrzéséhez. Erre sajnos sokszor csak akkor ébredünk rá, ha valamit elveszítettünk. Ezért fontos mindenkiben tudatosítani, hogy a természeti értékek védelme saját jólétünk, testi és lelki egészségünk megőrzése miatt fontos.
3. A génbank-elv
Elég furcsa neve van ennek az elvnek. Mi köze a természetvédelemnek a génekhez. Talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy minden egyes faj olyan egyedi genetikai tartalmat képvisel, ami teljesen egyedivé teszi őt. Egyes fajok kihalásával ez a genetikai információ örökre elvész. De nem is közvetlenül a gének fontosak, hanem azok a tulajdonságok, anyagok, amelyek formájában a genetikai anyag kifejeződik.
Ma is számos ritka állat- és növényfajból vonnak ki olyan – csakis az illető fajokban előforduló – anyagokat, amelyekből ígéretes gyógyszerek készülhetnek. A gabonafélék vad őseiben olyan, a génekben kódolt tulajdonságok vannak, amelyek – megfelelő kereszteződéssel – ellenállóbbá tehetik a termesztett fajtákat. Vagy például soha nem lenne olyan, a hazai körülményekhez alkalmazkodott, kiváló minőségű szarvasmarhánk, ha annak idején néhány lelkiismeretes ember nem menti meg az utolsó magyar szürkéket.
A génbank-elvet tehát úgyis megfogalmazhatjuk, hogy minden, még a legritkább faj is egyedi, megismételhetetlen, és potenciálisan az ember számára hasznosítható érték. Sajnos azonban az egyediség és megismételhetetlenség axiómája mára megdőlni látszik. A molekuláris biológia hívei arról győznének meg minket, hogy lassan minden génszekvencia, így minden fehérje mesterségesen reprodukálható (sőt, tervezhető!), egyik élőlényből a másikba áthelyezhető, és holt (akár több millió éves) anyagból is kivonható. Így nem lesz többé szükség az egyes fajok tényleges, élő és eredeti formában való megőrzésére.
A génbank-elvvel egyéb szempontból is lehetnek fenntartásaink. Sokan úgy érvelnek, hogy a ritka fajok állatkertekben, botanikus kertekben is fenntarthatók; a genetikai információ megőrzéséhez nincs okvetlenül szükség a természetes életközösségek, élőhelyek fenntartására.
Mindenesetre a génbank-elv továbbra is fontos érv a biológiai sokféleség megőrzésére. Hiszen még nem derült ki egyértelműen, hogy mi az álom, mi az ámokfutás, és mi a valóság a genetikai biznisz propagandájából. Az sem gondolhatja senki komolyan, hogy mesterséges körülmények között fenntartható minden faj. Még ha így is lenne: tudnunk kell, hogy a természetes életközösségekben a fajok génkészlete a természetes szelekció miatt folyamatosan változik és alkalmazkodik. Mesterségesen fenntartott állományokban ezzel szemben a genetikai állomány nincs kitéve a szelekció kondicionáló hatásának, ezért leromlik, szegényedik. A mi génbankunk nem lehet más, mint az egész földi bioszféra, amelyben lehetőség szerint az összes faj magától megtalálja a számára szükséges életfeltételeket.
4. Az élő múzeum elv
Valahol itt erednek az újkori természetvédelem gyökerei. Mikor az ipari forradalom idején a természetes életközösségek rohamos pusztulásnak indultak, néhány eltökélt ember úgy gondolta, hogy valamit meg kell őrizni belőlük, hogy a későbbi nemzedékek még megnézhessék, illetve tanulmányozhassák-taníthassák milyen volt egy erdő, egy hegyi legelő, egy lápvidék, egy alföldi puszta. Láthassanak még réti sast, gólyát, vadon termő orchideákat. Az élő múzeum értékközpontú elve alapján létesültek az első nemzeti parkok, természetvédelmi területek a nagyvilágban és hazánkban is. Ez múlhatatlan érdem, de nem feledkezhetünk meg az elv korlátairól sem.
A múzeumok mindig az állam, vagy egyes mecénások kegyelemkenyerén tengődnek. Ezen az alapon nagyon nehéz nagyobb volumenű, a természetes folyamatok működésének ténylegesen teret adó védelmet biztosítani. Ha van már védett, bemutatható, tanulmányozható lápunk, erdőnk, szikes pusztánk, mi szükség még egyre? S vajon mi garantálja egy kisebb, vagy nagyobb védett terület megfelelő minőségben való fennmaradását, ha a környezetében valóban minden természetes élőhely elpusztul? S egyáltalán: eltárolhatók-e hosszabb időre az élő természeti rendszerek úgy, mint a régészeti leletek, vagy a műtárgyak; ha megsérülnek lehet őket restaurálni? Aligha.
Szerencsére a múzeumok ügye ma az egész világon paradigmaváltáson megy keresztül. Egyre több hangsúlyt helyeznek az interaktív bemutatásra, a gyűjtemények élővé tételére. Ezt a folyamatot figyelhetjük meg a Nemzeti Parkjainknál, természetvédelmi civil szervezeteinknél, és a közoktatásban is. Mind több a természeti értékekre építő bemutató túra, környezeti nevelési program, tanösvény. A múzeumszerű merev keretek helyett a védett területeken egyre több teret engednek a természetes folyamatoknak, változásoknak. Tehát az élő múzeum elve nem vált korszerűtlenné, sőt, rengeteg lehetőséget rejt a jövőre nézve.
Itt akár be is fejezhetnénk. Van négy, jól kipróbált, meggyőző, egymást kiegészítő alapelvünk, ami alapján védhetjük a természetet. Mégis, mindez összerakva is olyan üresnek tűnik. Vajon csak ez indokolja, hogy mind többen aggódnak és tesznek a természeti értékekért? Nem hinném. Ez a dolog sokkal mélyebb, talán annyira, hogy észelvekkel nem is megmagyarázható. Hol van ezekből a racionális magyarázatokból a szépség, a felelősség, a spirituális egység átélése, az alázat? Vagy ha ez túl patetikus, egyszerűen csak azt a kérdést kel föltenni: Miért kell mindazt tönkretennünk, amiben jól is érezhetnénk magunkat?
Lehet, hogy ha magyarázni kell a természetvédelmet, akkor már régen rossz?
Dr. Szigetvári Csaba
Kiadványaink a facebookon...
Örömmel fogadjuk adója 1%-át 2013-ban is természetvédelmi kampányainkra és szemléletformáló tevékenységeinkre! Adószámunk: 19214555-2-15 Köszönjük segítségét!